Nagyapám emlékére

Több éve foglalkoztat a gondolat, hogy a doni katasztrófában odaveszett nagyapám emlékét valamilyen formában méltón megőrizzem. A családban keveset beszéltünk az eseményről, -vagy legalább is nekem nem beszéltek róla. Amikor én születtem már nagyapa majdnem 25 éve halott volt, a család ekkorra elfogadta a megváltoztathatatlant. De azért időnként előkerült néhány fotó, ezek közül is talán a legmegrázóbb az Ő (Szabó Elek) sírját ábrázoló fotó.

Tudom, nagymamám mindvégig hazavárta férjét, rengeteget dolgozott, küzdött a sorssal, a megbélyegzéssel, de a közös útról melyen együtt indultak el, soha le nem térve, felnevelte két gyermeküket Magdolnát és Eleket. Nehéz volt neki, nekik, csakúgy mint több ezer sorstársuknak, erősek voltak, elviselték a nélkülözést, a családfő, a gondviselő férfi hiányát. Ma is csodálattal tekintek rájuk, és gyakran merítek erőt a mindennapokban az Ő nagyszerűségükből, kitartásukból.

Nagyapa rendszeresen levelet írt az ő szeretteinek. Nagymama halála után ezek a féltett kincsek hozzám kerültek. Ezeket tárom most eléd.

Elhatároztam, hogy megosztom mindenkivel ezeket a leveleket, hogy méltó módon gondolhassunk azokra a bátor magyar férfiakra, akik nem saját akaratukból, lehet hogy nem igaz ügyért, de bátran katona módjára viselkedtek, harcoltak, haltak meg.
Sok mai fiatalnak nagyon nehéz átérezni ezt, de ha végig olvassák ezeket a sorokat, remélem közelebb kerülnek e hősök szellemiségéhez. Mert ahhoz kétség nem fér, hősök voltak!


De mibe is csöppent bele nagyapa?

1942 februárjában mozgósították a magyar hadsereget, áprilistól július végéig elhúzódó időben a hadszíntérre szállították vasúton, oda cseppekben érkezett be. Hadműveleti alkalmazásra első ütemben csak a III. hadtest került (az sem teljes egészében). A Don folyó nyugati partján folyamvédelmi feladatot kapott, olyan kiterjedésben, amely, a szélességénél fogva, legfeljebb folyammegfigyelést tesz lehetővé. Ez a feladat - akárcsak a velünk közvetlenül szomszédos 8. olasz hadseregé, valamint az ahhoz délről csatlakozó 3. román hadseregé - azon a végzetesen téves hitleri helyzetmegítélésen alapult, hogy ezeknek a "fegyvertárs" hadseregeknek nem kell majd komoly harcokat vívniuk, mert a német támadó zöm a nyár végéig megsemmisíti, tönkreveri a Vörös Hadsereg zömét a Donyec, Don, Volga alsó folyás katlanában, illetve a Kaukázustól északra lévő Kubán térségben.
 

A magyar hadsereg július, augusztus és szeptember hónapban sikertelen és súlyos veszteségeket okozó harcokban próbálkozott felszámolni a Don folyó nyugati oldalán létesített szovjet hídfőket. Szeptember közepétől 1943. január elejéig - az olaszoknál1942. december közepéig, a románoknál 1942. november közepéig - "csendes" volt a doni arcvonal. Volt tehát idő a védőállások megerősítésére. Hiányzott azonban a faanyag és ami fontosabb; az elszánt akarat. A felváltásokban reménykedtek a csapatok.
Ehelyett a sztálingrádi térségben bekövetkezett döntő események folytán, sor került a magyar hadsereg elleni döntő támadásra, amellyel szemben semmilyen szempontból nem volt képes a hadsereg helytállni, azaz kitartani. Számos körülmény folytán részben kitört és meg nem fékezhetett pánikok kíséretében hátraözönlött a hadsereg kisebb része, a többiek harcolva, súlyos veszteségek közepette, de ugyancsak visszavonultak.
A katasztrofális vereséget szenvedett hadsereget 1943. január 24-évei kivonták a harcolók kötelékéből, a hadseregnek töredéke azonban még tovább harcolt, mint utóvéd, egészen február közepéig. A roncsok hazaszállításáról hallani sem akartak a németek, hanem azonnal kettős feladatot szabtak meg a számukra: újjászervezés ütőképes állapotra, közben partizánelhárítás az újjászervezési körletben.
Részben a szovjet feltartóztathatatlan előretörés, részben a józan belátás folytán, márciusban úgy határoztak, hogy a teljesen tönkrement, demoralizált roncsokat mégis hazaszállítják az anyaországba, helyettük beérik két megszálló hadosztállyal. Április végéig megtörtént a roncsok hazaszállítása.

Forrás

Nagyapa 1942. július 14-én Szentendréről írta első levelét..., onnan ahová nem szívesen vonult be, hiszen hátrahagyta az egész családját, köztük az én 16 hónapos édesapámat.